Idõnként volt lelkiismeretfurdalásom, sõt világos pillanataimban bûntudatom is, bár nem volt mércém, csak belül tudtam, hogy ennek így nem lesz jó vége.
Rá kellett jönnöm, hogy mikor tanácsot kérek, vagy változtatni szeretnék, a barátaim csak széttárják a kezüket tanácstalanul. Az elejérõl indulnék, hogy látszódjon honnan hova jutottam eddig. Gyerekkorom átlagosan csordogált , szüleim válása volt az egyik töréspont, de ez szinte már megszokott kultúránkban.
A családom ateistának mondható, Isten és a Biblia nem volt beszédtéma nálunk. Amire emlékszem, hogy egyszer megkérdeztem anyámat a hosszú vonatúton a bulgáriai nyaralás felé, hogy szerinte van-e Isten, de a válasz „nem tudom” volt.
Ahogy kamaszodni kezdtem menekülve az otthoni unalmas , TV -nézõs, veszekedõs légkörbõl egyre jobban kimaradoztam. Nem volt nagy szigorúság nálunk, egy-két kiborulástól, érzelmi zsarolási kísérlettõl eltekintve engedtek a saját utamon, sajnos. Hamar dohányozni kezdtem, bár elég nehéz volt rászokni, és a társaság kedvéért 15 évesen az alkohollal is összebarátkoztam. Akkoriban csövesek voltunk , a Moszkva téren álldogáltunk, lejmoltunk (kéregetés), amire persze nem volt semmi szükség, hiszen a baráti köröm a Rózsadombról került ki, ahol laktam. A céltalan, kispolgári élet ellen lázadtunk, persze rosszul.
A gimnáziumban a házibulizás volt a meghatározó, ezeken nem éreztem túl jól magam, csak kellõ mennyiségû alkohol után, de különös, hogy mindig vártam a következõt, ami majd jó lesz. Egy ilyen bulin ismertem meg a férjemet, 17 évesen. Nagyon érdekes volt ez a találkozás, mert ahogy megláttam szinte öntudatlanul elindultam felé, de sokkal több volt ez, mint puszta szexuális vonzalom. Még azon az estén közölte, hogy feleségül vesz, mire válaszoltam, hogy soha nem megyek férjhez, és biszexuális vagyok. Egyik sem volt igaz.
Így aztán érettségi után 18 évesen hozzámentem, akkor az egész rokonság azt hitte, hogy terhes vagyok. Tévedtek.
Semmi elképzelésünk nem volt a házasságról, elõttem nem volt minta, és mindketten borzasztóan önzõek voltunk. Egy rövid idõ múlva már úgy éltünk együtt, mint két idegen. Nem veszekedtünk, csak külön életet éltünk, én iskolába jártam, õ zenélt. Tovább mentek a bulizások, egyre több cigaretta , alkohol fogyott, a hûségrõl sem volt sok fogalmam, finoman szólva. Gyereket nem akartunk, mert az csak korlátozna a szabadságban – gondoltuk akkor.
Idõnként volt lelkiismeret furdalásom, sõt világos pillanataimban bûntudatom is, bár nem volt mércém, csak belül tudtam, hogy ennek így nem lesz jó vége. Rá kellett jönnöm, hogy mikor tanácsot kérek, vagy változtatni szeretnék, a barátaim csak széttárják a kezüket tanácstalanul. Ilyenkor nagyon egyedül voltam, igyekeztem rövidre zárni ezeket a periódusokat.
Lassan eljutottam oda, hogy már reggelente is ittam, és a házasságunk a válás felé sodródott.
Kívülrõl nagyon rendben volt minden, huszonévesen, 50 kilósan, derékig érõ szõke hajjal amúgy is én voltam a társaság közepe. Nem voltam az, akire azt mondják, hogy szerencsétlen, beteg , drogos volt, azért lett hívõ.
Nem kerestem Istent, minden más jobban vonzott, mint a kereszténység. Mindig mondtam viccesen, hogy a pokolba akarok kerülni, mert ott jobb a társaság, mivel a történelmi egyházak, templomok taszítottak, és arra gondoltam, ha lenne is Menny ,ott biztos unalmas, szürke alakok vannak.
Az ezotéria érdekelt, de semmiben nem voltam kitartó, meguntam ezt is , azt is. A 80-as évek vége felé bejött Magyarországra a Rudolf Steiner féle antropozófiai mozgalom( waldorf óvodákról, iskolákról ismert) Persze én is ott voltam rögtön, és eljártam egy delejes kisugárzású elõadó lakására többedmagammal. Õ beszélt Istenrõl, de össze-vissza keverte az összes vallást Buddhától Jézusig afféle jó new ages-hez méltóan. Rossz médiumnak bizonyultam, mert már mindenki bódultan, szinte transzban hallgatta a „mestert,” én meg állandóan kérdezgettem, ami eléggé idegesítette.
Így éldegéltem, mikor a férjem hangstúdiójában váratlanul felbukkant jó néhány fésületlen keresztény. Rendkívül idegesítõek voltak, két álló hónapig vitatkoztunk velük, mert az intellektusunkra aztán nagyon büszkék voltunk. Viszont van szíve is az embernek, hála Istennek.
Láttuk, hogy õk örülnek, mi nem, õk boldogok valamitõl, mi még ittasan sem.
Miután minden este káromkodások között megbeszéltük, hogy nem normálisak ezek az õrült szektások, belül elkezdõdött a változás. Mint akinek egy horgot beakasztanak, és húzni kezdik. Nem észérvekkel, hanem mikor tudod, hogy erre vezet az út.
Felcsillant számomra a változás lehetõsége, hogy lehet tiszta lappal újrakezdeni. Ez nevetségesnek tûnik 23 évesen, de én akkorra leéltem már vagy 70 évet. Mögöttem volt házasságtörés, fiatalkori szexuális zaklatás, abortusz, alkohol, cigaretta, hazugság hegyek, okkultizmus és még sorolhatnám.
Azt mondták, hogy Jézus ezt az egész szeméthegyet el tudja takarítani, mert õ él.
Minket nem hívtak istentiszteletre, gyülekezetbe, sehova, mert reménytelen esetnek látszottunk.
1988 szilveszterkor szintén egy baráti társasággal Svédországban voltunk egy korábban disszidált barátunknál. Marasztaltak többen, maradjunk kint mi is. Minden ott volt, ami akkor jónak számított, haverok, buli, fanta… helyett más, a jólét ígérete. Én lázas beteg lettem, a többiek egy horror filmet néztek a másik szobában. Nálunk volt egy keresztény könyv, a Biblia hat alaptanítása címmel. A férjem bejött, soha nem bírta a horrort, elolvasott néhány sort a könyvbõl , ahol a Bibliából volt idézet. Akkor nyugodtan tudtunk aludni, és másnap összenéztünk: Megyünk haza, és új életet kezdünk Jézussal.
1989 januárjában, mikor felnõtt fejjel bemerítkeztem, ahogyan anno Jézus a Jordánban (én persze nem ott), valóságosan átéltem, hogy hófehéren indul újra az életem.
Aki bemerített csak ennyit mondott: Szeret az Úr! – és én ezt akkor teljesen átéltem.
Mi történt azóta?
Eltelt húsz év, és egyetlen percig nem bántam meg, hogy Isten hívására válaszoltam.
A házasságom olyan, mint a jó, régi bor, amit nem cserélne el az ember mustra. Igazából akkor kezdõdött az igazi szövetség kettõnk között, mikor Isten beszállt a házasságunkba. Ennek a gyümölcse az azóta megszületett 5 gyerek, amivel Isten kezelte az önzést is egyben .
A függõségek egyszerûen, és gyorsan lekoptak, nem bírták a felvett tempót. Azóta a férjem egy gyülekezet lelkésze lett (amit mi alapítottunk), polgári foglakozását is megtartva, bár soha nem készült erre. Én mellette sertepertélek
Amitõl mindig féltem, az unalom, a középszerûség, céltalanság messze elkerül, egyszerûen pezseg körülöttünk az élet.
Újabb és újabb emberek esnek be a közösségbe agyonverve, mint a szamaritánus történetében az utazó a jerikói úton, és láthatom, ahogy megváltozik, kiteljesedik, helyreáll az életük.
Ezt Isten cselekszi, aki meghallgatja az imákat. Élmény Õt követni, és megtiszteltetés.
A vallás olyan, mint egy elhagyott kitinpáncélja egy valaha élõ bogárnak, én az életrõl beszélek, és az élet maga Jézus.
Ha valaki segítségül hívja Jézus nevét az megszabadul, így lehet Õt megismerni. Meg kell szólítani, és válaszol. Ennyire egyszerû, a többi csak körítés.
Tudom, hogy hosszú volt kissé, de végezetül álljon itt az egyik kedvenc bibliai versem, ami úgy érzem rólam (is ) szól:
"Hasonló a mennyek országa a kereskedõhöz is, aki szép gyöngyöket keres. Amikor egy nagy értékû gyöngyre talál, elmegy, eladja mindenét, amije van, és megvásárolja azt.”
Máté 13:45-46