Történet arról, hogy hogyan küzdöttem évekig szorongással, depresszióval, és pánikbetegséggel.
Sajnos ez a mai világban kényelmetlen téma, de ha az én történetem segít, akár csak egy embernek is, akkor megéri leírni.
Ha tudnád hányan küzdenek hasonló problémákkal a zárt ajtók mögött meglepődnél. Emlékszem én is mennyire hálás voltam minden bátorító szóért, amit kaptam.
Körülbelül 13 éves korom óta évente legalább egyszer rohamokat éltem át. Az első egy kerti partin történt, ahol elvesztettem az eszméletem, és csak arra ébredtem fel, ahogy a mentősök egy hordágyra fektetnek, és kitolnak a házból. Odakint egy mentőhelikopter várt rám, ami kórházba szállított. Az orvosok viszont nem találtak semmi rendelleneset, így már aznap este a saját ágyamban aludhattam. Ez az incidens mostanra már egy kedves kis családi történetté nőtte ki magát, de mégis ott maradt a kérdés, hogy vajon mi okozhatta a rosszullétemet.
Elájultam a moziban, a villamoson, koncerteken. Sokszor olyan erős migrének gyötörtek, hogy nem tudtam felkelni az ágyból. Utáltam a zárt, hangos, füstös helyeket, a bevásárló központokat, és már a tömeg gondolatától is kivert a víz. 15 éves koromban egy újabb teljes kivizsgálásra mentünk, de az orvosok képtelenek voltak megmondani, hogy mi a probléma, mert semmilyen fizikális jel nem mutatkozott. Különösebben nem ijedtem meg, hiszen sok ember fél a tömegtől, és ezekkel a tünetekkel még együtt tudtam élni..
17 évesen kiköltöztem Angliába a nővéremmel, hogy megtanuljam a nyelvet. és tapasztalatot szerezzek. Az elején nem történtek említésre méltó események a fóbiáimmal kapcsolatban. Élveztem az új életet, a lehetőségeimet, iskolába jártam, ahol barátokat szereztem. Később itt is többször átéltem szorongást, például amikor Londonból hazafele négy órán keresztül remegtem a buszon, és elfehéredve, szinte eszméletemet vesztve próbáltam átvészelni a nyaralásból hazavezető utat. Biztos voltam benne, hogy még az út során meg fogok halni.
Egy másik alkalommal egy szupermarket parkolójában kellett kiszállnom a nővérem esküvőjére tartó limuzinból. Néha még most is kellemetlen megmagyarázni, hogy miért nem vagyok rajta az esküvői képeken.
2014 augusztusában hirtelen felindulásból, és személyes okokból hazaköltöztem. Talán ez volt eddigi életem egyik legnehezebb döntése. Sok számomra kedves embert hagytam Angliában, akik nagyon hiányoztak, és a hirtelen váltás borzasztóan megviselt. Egy esti gimnáziumba kezdem járni, hogy megkésve, de mégis letegyem az érettségit. A változás, és a hiányérzet lelkileg annyira megterhelt, hogy innentől kezdve folyamatosan pánikrohamok jöttek rám, bármerre is jártam. Kezdetben erőltettem magam arra, hogy kimozduljak, és normális életet éljek.
Az egyik legőrjítőbb jellemzője a pánikbetegségnek az, hogy amikor éppen nem éled át, akkor is attól rettegsz, hogy bármikor rád törhet, ezzel belépve egy ördögi körbe állandó félelemben élsz. Ezek a napok úgy néztek ki, hogy amint kiléptem a házból éreztem, hogy baj lesz, és félve tettem meg minden lépést a buszmegállóig. Állandóan nyugtattam magam, a telefonomat görcsösen a kezemben tartva, hogyha bármi történik akkor fel tudom hívni a szüleimet, és minden rendben lesz. Minél messzebb mentem a háztól, annál jobban nyomasztott a körülöttem lévő környezet. Minden egyes megállónál eldöntöttem, hogy leszállok, és hazamegyek. Számoltam a perceket, hogy ha most visszafordulok, akkor mennyi idő múlva lehetek megint a házban. A járműveken mindig végignéztem az utasokon, és kiválasztottam 2-3-at, akik megbízhatónak tűntek, hogy ha esetleg rosszul alakulnak a dolgok, akkor segítséget tudjak kérni. Állandóan az járt a fejemben, hogy mi lesz, ha rosszul leszek.
Kezdetben ez a szorongás megengedte, hogy egy órás körzetben kimozduljak, de többször is fel kellett hívnom a szüleimet, mert nem tudtam hazamenni, így aztán már csak a buszvégállomásig mentem el. Később már csak a saját szobámban éreztem biztonságban magam. Sokszor előfordult, hogy elkészültem, hogy bemenjek az iskolába, és a konyhaasztalnál ülve sírtam, állig felöltözve, mert képtelen voltam elhagyni a házat.
Nem értettem mi a baj velem, aztán elkövettem azt a hibát, hogy rákerestem az interneten a pánikbetegség jeleire. Kitöltöttem egy tesztet, ahol 10/10 kérdésre igennel válaszoltam, és innentől kezdve tudatosan a pánikbetegek közé soroltam magam. Elhittem, hogy beteg vagyok, és úgy is kezdtem viselkedni. Minden egyes döntésemet úgy hoztam, hogy a pánik állt a középpontban. Itt álltam 20 évesen, testileg makk egészségesen, de mégis képtelenül arra, hogy normálisan éljem az életem. Teljesen megbénított a félelemérzet, és már nem tudtam semmilyen közlekedési eszközön utazni. Nem jártam be az órákra, és amikor az iskolában már azzal fenyegettek, hogy nem engednek leérettségizni, akkor az Anyukámnak kellett bekísérnie, és több órán át várakoznia a terem előtt, amíg én tanultam.
Látod, hogy mennyire abszurd ez az egész? Vicces, mert személyiségemből kifolyólag külsőleg semmi sem látszott, és amikor próbáltam elmagyarázni mi a problémám, a hozzám közel álló embereknek a 99%-a nem értett meg, de nem is tudom őket hibáztatni ezért. Utáltam erről beszélni, mert mindenki azonnal hozzám igazodott, és ez nagyon kellemetlen volt. Mindig megkérdezték, hogy jól vagyok-e, kérek-e vizet, és biztosítottak arról, hogy nem probléma, ha nem akarok bizonyos programokon részt venni. Mindig én kerültem a középpontba, és ettől rettenetesen szenvedtem, ezért inkább úgy tettem, mintha jól lennék, és magabiztosan viselkedtem. (Azon ritka alkalmakkor, amikor sikerült eljutnom valahova)
Mindig kifogásokkal jöttem elő, hogy miért nem találok munkát, és a találkozóimat folyamatosan azzal mondtam le, hogy tanulnom kell. Reflexből minden programra nem-el válaszoltam, és így lassan teljesen a szobámban éltem az életem, de volt, hogy ott is a félelemtől virrasztottam át éjszakákat. Bosszantottak az emberek, folyamatosan ideges voltam, és mérges mindenkire körülöttem, de legfőképpen magamra.
Egyik nap a városba szerettem volna menni egy barátommal, de körülbelül 5 megállónyira a háztól le kellett szállnom a buszról. Próbáltam elviccelni a dolgot, hogy igazából csak sétálni szerettem volna, de nem sokáig tudtam nevetni a helyzeten. Leültem az út szélére, és teljesen átadtam magam a kétségbeesésemnek. Zokogva kérdeztem,hogy mit is tehetnék azért, hogy újra minden rendben menjen? Mit csinálok rosszul? De nem jött válasz, csak egy tanácstalan pillantás. Soha életemben nem éreztem annyira egyedül magam, mint abban a pillanatban. Tudtam,hogy nem élhetek így tovább, de nem tudtam mit tehetnék.
Megint csak egy nehéz döntésre szántam rá magam, hogy olyan embereket mozdítsak el az életemből, akiknek nincs ott a helye. Tudtam, hogy jól döntöttem, de itt már a depresszió fizikai tünetei is feltűntek. Képtelen voltam enni, és így folyamatosan fogytam (talán ez volt az egyetlen pozitív része a dolognak :) ). Egyszerűen nem akartam enni, még akkor sem, ha a gyengeségtől már az ájulás kerülgetett. Volt, hogy lenyeltem egy-két falatot, de annyira bánatos voltam, hogy szinte minden azonnal kijött.A szüleim kétségbeesve néztek, és szép szóval, vagy néha már ingerülten próbáltak rávenni arra, hogy szedjem össze magam. Egyik este Anyukám bejött a szobámba és megmondta, hogy ha nem változnak a dolgok, akkor a gyógyszeres terápia, és pszichoterápia lesz a következő lépés.
Tudtam, hogy nem akarok antidepresszánsokon élni, és belekerülni a pszichiáterek kezébe. Már mindent megpróbáltam, hogy jobban legyek, de semmi nem működött.
Aztán végső kétségbeesésemben Istenhez fordultam. A szüleim keresztények, és én is a gyülekezet közelében nőttem fel. Mindig is hittem Istenben, de úgy gondoltam, hogy nekem nincs szükségem a segítségére. Saját magamban bíztam, és abban, hogy képes vagyok irányítani az életemet. De most ott voltam csalódottan, egyedül egy olyan problémával, amire nem volt magyarázat. Azon gondolkoztam, hogy vajon most hol az erőm? Vajon miért történik mindez velem, és miért vagyok képtelen kilépni ebből a börtönből? Elismertem,hogy megbuktam az "élet"-nek nevezett teszten.
Innentől kezdve tudatosan elkezdtem változtatni a gondolkodásmódomon. Olyan mértékű szeretetet éreztem, mint még soha, és ezt is adtam tovább. Lassan megváltoztak a dolgok körülöttem, de később ráébredtem, hogy én magam változtam meg. Elismertem,hogy gyenge vagyok, és ettől lettem erős. Több hónapos bezártság után végre kiszabadultam. Nem mondom, hogy könnyű volt, de minden egyes nappal könnyebb lett. Amikor eljött az érettségi ideje minden tantárgynál küzdöttem az odafele úton, hogy ne forduljak vissza, meg persze, hogy jól is teljesítsek. Emlékszem egyedül mentem el a bizonyítványomért, és hazafele sírtam a buszon, hogy képes vagyok megint önállóan utazni. Munkát kaptam, és olyan embereket az életembe, akik folyamatosan építenek. Megértettem,hogy nem vagyok egyedül, és nem kell többé magányosan szembenéznem a problémákkal. Végre találtam megtaláltam az Utat, ami működik.
Azóta már sikeresen részt vettem egy több napos szerbiai misszióban, megjártam Lengyelországot, és ha Isten is úgy akarja, a következő évben még fantasztikusabb helyekre juthatok majd el. Alig várom, hogy mit hoz elém az élet, és soha többé nem fogom megengedni a félelemnek, hogy átvegye az irányítást az életem felett.